Az állócsillag

Új HORIZONT
XVIII. évfolyam, 2000., 3. szám

Hrizsnyai Zoltán

Az állócsillag

Jókai Mór százhetvenötödik születésnapjára

Mikor Magyarország szelíd anya-testét

vas- és országutak még csak gyéren nyesték,

s nem hálózta még be zizegő sürgönydrót,

– hasztalan verdeső áldozatát a pók –,

városról városra kajla kerékrónán

kacsáztak a hírek – többnyire temonda –;

úti csapszékekben, fogadókban elvolt

velük az utazó, mint makkon a konda.

Hónapok elteltek vagy akár esztendők,

míg a világjárók megjöttek. Kelendők

voltak jobb körökben bár a divatlapok,

és már naprakészen folyt az adok-kapok

a divatírók közt, de hát az mit sem ért,

történetre, hírre vágyott a közönség,

s nem csak a Dunának középső folyása,

már a világegész várt feldolgozásra;

történet és mese, ami jól beássa;

és egy leend ennek korlátja csupán csak:

a távolságoknak bírni nem-tudása.

Bizony, igénybe vett igen számos napot,

míg a csavargőzös Pestre felbaktatott,

vagy Abbáziából, nagy porfelleg között,

míg a vén postamén Budára pöfögött,

nem is beszélve a távoli Keletről,

honnan télre kaptunk hírt a kikeletről!

Bizony, nem késhettek már a híradások,

Képzet a Tudásnak így bérbe adások

szílaj pegazusát – szárnyalj pejkó, szárnyalj! –,

s Kárpátok karéján lengett árvalányhaj:

kicsaptak a pacik, nem hagytak egy pacát,

bejárták a Krímet, Londont, Szent-Pétervárt,

caesarok Rómáját, Palesztinát, Párizst,

Afganisztánt, Kínát, hol kuli kapál rizst,

nem maradt ki Sztambul és a Kaukázus,

ahol akkoriban történt számos kázus.

Megíródott minden s több még annál is, ha

eléggé rátermett volt az annalista.

De a publikumnak az még jobban tetszett,

az eseményekről ha készült rézmetszet –

kép! száz önkép! –, hisz még olvasni sem átall,

ha vélt magát látja a történet által.

Ámde még sokáig nem mozdult meg a kép,

az élet-meséket hiába keresték

kurta genre-képek baggatgatásával

haladóztak el a hosszú őszi esték.

Aztán egyszerre csak megéledt a lusta,

gázokat böfögő, álmos magyar puszta:

szárba szökkentek a Vadon virágai,

s képzelete szárnyán az ifjú Jókai

szorgos méhként röppent virágról virágra,

hogy a zsánereket összeboronálja.

Anekdotát, mesét, életképet, eposzt

egybeporzott, s eme hibridet ültette

a folyvást erjedő, nyughatatlan komposzt:

a nyelv ágyásába – El nem évül tette!

S nem csak ikont festett: erény, ezer komplott

közt kavargó, pörgő csörgedező sorsot

folyamatot rajzolt, alakulást pingált,

hőseitől sosem sajnálta a tintát:

bő sugárban áradt, buzgott ernyedetlen

pennája torkából a mese szüntelen.

S színes alakjait cselekvésre fogta,

lett légyen szállásuk kastély avagy fogda,

sziget, hadi tábor, dereglye, ősi vár,

lelkületük nemes, léha, égő, sivár,

rajongó... Ó, abból sosem is szenvedtél

hiányt életedben, Móric! S még neved él!

Nemzedékek száza – elhótt és eleven –

a te olvadt ércként hömpölygő nyelveden

edzette irályát, azzal ojtá anyja

nyelvét – és ez oltvány folyvást megfoganja

zamatos gyümölcsét: a plasztikus, élénk

tónust s az akcentust, melytől tapintható

lészen idea, szín, a kor, melyben élénk –

s még azon ismék is, miket tapintat ó.

Nálunk még az élet igencsak regényes,

amikor a regény életessé válik,

a valóság jámbor mesét és regét nyes,

s tények gúnyájába gombolkozik állig

a mű: s mikor a lét prózaivá satnyul,

a literatúra a “való fölé” nyúl;

majd a bölcseletet nyúlja le, igaznak

egyedül azt tudva, mit maga igazgat;

aztán szétszabdalja önnön szövegtestét,

kéjjel szemlélve a kontextus szétestét,

ám midőn észleli: milyen sete-suta

nagy történet nélkül a halál(text)tusa,

rendezgetni kezdé ezeregy darabját

– ilyennek képzeled a tébolyda rabját –,

jaj, de más-más könyvben valahány volt szerve,

s a gyönyörök fája végleg szétszerelve!

– gondolhatnád, de itt semmi sincs végleges,

ki a részt fürkészte, most a nagy égre les,

aki rebelliót akart, most a szokványt

kerülgeti – éber, mert tudja: fánton-fánt –

elzúgnak a román heves forradalmi,

elmarad, mi csupán módi, színlelt, talmi,

és ami megmarad: az igaz hagyomány,

nem segít cselszövény, semmilyen hatalmi

szó, ezer ítész is hiába hadovál –

Jókainak lenni, az égi adomány!

Merő képtelenség itt másról szavalni!

Ahány história, annyiféle érték,

mert az érdemeket sokféleképp mérték

koroskint, és nem lesz másként ez sosem is,

egyszer egyik, másszor másik múló, semmis,

de van mű, mi átsüt korokon, eszméken,

és állócsillagként ragyog fönn az égen,

meghaladva minden ó és új stileszményt,

mert ten belbecséből töltekezik s vesz fényt,

nem üstökös, mely a zeniten fellobban,

és ahogy közelít, sajog egyre jobban,

de csak elenyészik árva csillaglása,

nem marad utána csak önnön vak mása,

s megint megjelenik egy kevés időre,

s napszélben lobogó tollat vési dőre

tanát az égboltra, hanem virradatra

magvas eszméinek nem marad írmagja

– épp hogy nem: Jókai óvatos a nyelvvel,

szinte dédelgeti, ellenben nem nyelvel,

nem aggat reája múlandóságokat,

nem tündöklik, mégis világosságot ad,

érzelmet s érzéki látást, reményt, derűt,

nem lobog szertelen, nem is tüzel, de fűt;

sok-sok könyve elnyűtt, nem úgy a hatása!

Jelenlétét nem is észleljük: ő már rég

szépliteratúránk háttérsugárzása.

Tehát Mór megtette az kötelességét...

Mennyek ligetein nyugtathassa égkék

szemét, lenge Bellák, odaadó Rózák,

szűzi angyal-rajkák körötte aprózzák.

Ővezze homlokát dús babérkoszorú,

és pihenés gyanánt légyen csak szomorú,

színezüst szakállát sohse mossa könnyű,

mint kinek a túl-lét ugyanolyan könnyű,

akár ama súlyos tálentum életében,

mit kedvvel pörgete hosszában-széltében

át betű- és papír-hegyeken,-halmokon,

s mit hasztalan hámoz ezer és egy Peer Gynt!

– Nyugodjon békében...

És isten életesse továbbra is bennünk!

Pozsony, 2000. április 18.

Tartalom Házunk tája Főoldal Következő számunkból