Kolczonay Katalin (Budapest)
     Nyelvében él-e a nemzet? A kérdés - bár úgy érezzük, benne van a válasz is -, egy új évezred elején mindenki számára valódi. Nekünk, magyaroknak különösképpen az, hiszen az Európai Unió küszöbén megkerülhetetlen e kérdéskör végiggondolása is. Ez a szállóige ilyen formában nem szerepel magyar irodalmi műben s egyetlen híres ember személyéhez sem kapcsolható egyértelműen. Több mint két évszázaddal ezelőtt született, és mégis: a mai napig igazságként él a köztudatban. De az újbort új tömlőbe kell tölteni, hallhattuk a reggeli áhítaton Kálmán Szabolcstól. Tehát az örökölt igazságokat most is újra kell gondolni, árnyalni, formálni, habár tudjuk, hogy a lényeg (a bor és a tömlő) marad. Ennek az eredményességét segítse néhány irodalmi idézet. Bessenyei György 1778-ban. Bécsben írt Magyarság című röpiratában olvasható: "Minden nemzet a maga nyelvérül ismertetik meg leginkább, (...) micsoda szomorú, elvettetett és gyalázatos sorsa lenne az egész nemzetnek anya nyelv nélkül." Kisfaludy Sándor harminc évvel később ezt írja: "Amely nemzetnek nyelve nincs, annak nincs hazája (...) a nyelv a lelke a nemzetnek." Kisfaludy Károly tömörebben fogalmaz: "A nyelv teszi a nemzetet." Talán Kölcsey Ferenc gondolata a legismertebb: "Nemzeti életet nemzeti nyelv nélkül gondolni sem lehet." Ezt 1827-ben mondta a Magyar Játékszín ügyében tartott beszédében. Széchenyi István szerint: "Az egészséges nemzetiségnek fő kísérője a nemzeti nyelv, mert míg az fennmarad, a nemzet is él." (Hitel, 1830), és ugyanez fordított logikával: "A nemzeteknél az aggságnak vagy halálnak bizonyos jele,...hogy a nyelvük holt." (Világ, 1831)

    Kovalszki Péter (Detroit)
    Kétségtelen: a nyelv is a nemzetében él. Tehát a kapcsolat kettős. Ez lényegében azonosságtudat kérdése, több összetevős (kulturális örökség, folklór, tárgyi hagyományok, történelem, családtörténet, származás), annyi minden gyúródik bele abba, hogy ki minek érzi magát és egy közösség azonosságtudata hogyan alakul. Az azonosságtudat maga - mint az élet - egy vándorlás, egy peregrináció, egy alakuló, változó dolog, amiben a nyelvnek kétségtelenül nagyon fontos szerepe van. De azért gondoljunk arra, hogy egyes nemzeti vagy más természetű közösségek mennyire meg tudják tartani az identitásukat, azonosságukat anélkül, hogy esetleg az eredeti nyelvüket használnák. Vegyük azt is figyelembe, hogy a nyelv szerepét mindig közösség és ember vonatkozásában, egyénileg kell elbírálni az azonosságtudat megtartásának kérdésében.

    Kovács Andor (Basel)

    Az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem akadémiai napjain, Erdőbényén 2002. május 8-án elhangzott beszélgetés szerkesztett változata. Az eszmecserét Kolczonay Katalin vezette.
    Magyarnak születtem, magyarként érzek, de Svájcban élek, a svájci nemzetnek vagyok a tagja. Nyelv szerint svájci nemzet nincs. De a valóságban akkora a svájci öntudat, hogy nemzetfogalomként is fölfogható.A hivatalos nyelve négy. Számtalan menekült, bevándorló, gaz dasági jövőt kereső ember megtanulja azt a nyelvet, amit a környezete használ. Tehát a többnyelvűség mindenképpen a jövő Európájának az alapköve lesz, mert a szabad tőke, szabad munkaerő választás következtében az egyesült Európán belül is akkora személyi mozgás történik, hogy elkerülhetetlen, hogy aki elmegy a szülőföldjéről, ne beszéljen egy vagy két más nyelvet. A "Nyelvében él a nemzet!" mondás a nemzeti államok korában fogalmazódott meg, amikor azok léte a nyelven alapul. Ma 15 millió embernek inkább az érzése magyar, mint a nyelve. És nekünk erre az érzésre több figyelmet kellene fordítanunk!

    Kovalszki Péter (Detroit)
    Elszomorító, hogy mennyire nem tudjuk a nyelvvesztés állapotában lévő társainkat, magyarjainkat kezelni, akik még beszéljük a nyelvet és egy közösségben élünk, például a magyarul még beszélő amerikaiak a magyarul már nem beszélő amerikaiakkal. A magyar hatóságok, az anyanemzet és a Kárpát-medencében élők nem tudják és nem ismerik eléggé azt, hogy milyen életet élnek a magyarul már nem beszélő magyarok Észak-Amerikában vagy másutt.

    Amerikában minden tíz évben végeznek olyan népszámlálást, amikor nem minden amerikaitól kérdezik meg eredete, nyelvhasználata adatait, hanem mintegy 700 ezer családban készítenek felmérést. Ez nem tartalmazza a börtönben, a katonaság kötelékében vagy a diákotthonban lévőket. Csak házakat, azaz családokat mérnek, és ezt extrapolálják a lakosságra (ami Amerikában mintegy 250 millió embert jelent). Mi derült ki ezekből a vizsgálatokból?

    1980-ban 1 millió 776 ezer amerikai mondta magáról, hogy ő magyar származású részben vagy teljesen. 700 ezer azt mondta, etnikailag tiszta magyarnak érzi magát, a többi pedig vegyesen magyar is.

    1990-ben újra feltették, némileg finomítva ezt a kérdést, úgy, hogy első helyen milyen etnikai eredetet jelez, és - ha "kevertnek" mondta magát - a második helyen milyent. S akkor az jött ki, hogy 997 ezer volt az elsőként magát magyar eredetűnek valló, 584 ezer pedig a második helyen említette a magyarságát. Tehát a tíz évvel korábbi 1 millió 776 ezer lecsökkent 1 millió 582 ezerre.
 
    A 2000-es adatok kevesebb csökkenést mutatnak. Összesen 1 millió 519 ezer ember jelzi, hogy ő magyar (ebből 942 ezer elsősorban). A csökkenés most nem olyan jelentős. Ez azért jó, mert úgy tűnik, hogy a magyar származású amerikaiaknak ez a vállalt identitása eléggé stabilnak tekinthető.
 
    Hogyan változott a helyzet születési hely szerint? Az 1980-as felmérés szerint 144 ezer amerikai született Magyarországon. 1990-ben 110 ezer, 2000-ben 93 ezer. Ez azt jelenti, hogy a Magyarországon születettek lassan elöregednek, kihalnak, s a kivándorlás Magyarországról az Egyesült Államokba annyira lecsökkent, hogy nem tartja egyensúlyban ezt a számot. Önmagában ez se nem jó, se nem rossz, csak tény.

    Hogyan alakult a magyar nyelv használata a családban? 1980-ban 178 ezer öt év feletti magyar családtag beszélt otthon magyarul. (Nem úgy kérdezték, hogy mi az anyanyelve, hanem úgy, hogy milyen nyelvet használ az angolon kívül a családban.) Az 1980-ban becsült 178 ezer 148 ezerre csökkent, ami meglehetősen jelentős. 2000-ben ugyanez a szám már csak 116 ezer. Tehát a magyarul beszélők száma sajnos szinte 20 %-kal csökkent, egy évtized alatt. Annak ellenére, hogy jelentős erőfeszítések történnek nyelvünk megtartására az egyházakban, különböző klubokban, intézményekben, ahol a magyar nyelvet párhuzamosan használják az angollal. Ahol csak magyarul beszélünk, az már nagyon kevés. Az a jó, ha meg tudjuk tartani az intézményeinkben a magyar nyelv használatát is.

    Ha azt nézzük, hogy például az Interneten milyen magyar intézmények, klubok, médiák vannak jelen az Egyesült Államokban, akkor nagyon pozitív kép alakul ki. Mert még sok minden látható. Ez jó, ugyanis reményt is ad. Azt hiszem, hogy az említett szám stabilizálódni fog, részben a szivárgó kivándorlás, részben a nyelvmegtartás nagyobb technikai lehetőségei, részben pedig az etnikai reneszánsz miatt, ami mégiscsak lehetővé teszi a magyaroknak is - mások mellett Amerikában -, hogy ápolják és megtartsák anyanyelvüket. De 1 millió 7-500 ezer emberről csak úgy lemondani, hogy ezek már nem beszélnek magyarul, nincs nyelvi tudatuk, tehát nem magyarok, ez hiba, sőt több annál: bűn. Ezt nem szabad hagyni. Valahogy meg kell tanulnunk igazán segíteni.

    Hogy miben áll a magyarságuk ezeknek a magyar eredetűeknek? A népzene, a népi kultúra, a néptánc, s rengeteg más, a konyha például, a csigatészta-készítés. Detroitban az amerikai magyar református templomban egy kis női csoport szerdai magyaroknak nevezi magát. Összegyűlnek, különféle ínyenc ételeket készítenek, ezeket eladják, s a bevétel tekintélyes részét kárpát-medencei missziós szolgálatra fordítják és persze a templom fenntartására. Ez egy nagyon szép öntudati megnyilvánulás. De szerveznek bálokat, piknikeket is. Amikor a kárpát-medencei iskolák és kollégiumok kórusai körbejárják Amerikát, akkor eljönnek Detroitba is, és az adakozás 65 %-át és a financiális terhek 75 %-át azok az angolul beszélő magyarok fedezik, akiknek sajnos már "nincs" magyarságtudatuk, mert ugye nem beszélnek magyarul.

    Kálmán Szabolcs (Tata)
    Bizony, akik kivándoroltak Amerikába, hosszú távon nem tudják megtartani a magyar nyelvet. Ezt a statisztikai adatok is igazolják. (A 19. században Pennsylvániában egyetlen szavazaton múlott, hogy nem a német, hanem az angol lett a hivatalos nyelv.) Teljesen más Erdélyben, vagy Kárpátalján, vagy a Felvidéken magyarnak lenni, hisz ott, ha nem tartja meg a magyar nyelvét, akkor beolvad az adott közösségbe. És egészen más itt, Magyarországon az anyanyelvet használni, nyelvet ápolni, idegen nyelvet tanulni. Annyira más, hogy nem is lehet együtt beszélni róla.

    Baader Erik (Bern-Balf)
    Engem irritál, hogy "nyelvében él a nemzet". Kimondottan kétnyelvű vagyok, a magyart és a németet egyformán jól beszélem. Sokszor az egyik nyelven jobban ki tudom magam fejezni, mint a másikon. Megnő bennem a lelkiismeret-furdalás, ha erre a szállóigére gondolok, hogy a nyelvében él a nemzet, mert nem tudom, hogy hová tartozom. 42 évig éltem Svájcban, és ott mindig magyarnak mondtam, de németül értettem meg magamat. Most valahol középen állok, és ezzel a szólással nem sokat tudok kezdeni. Szerintem jobb lenne ez a szállóige - ha Svájcra, Belgiumra vagy Kanadára gondolok -, hogy a nyelveiben él a nemzet.

    Kántor Erzsébet (Kolozsvár)
    Kanadában hallottam egy csodálatos történetet az emberi lélek és a nyelv kapcsolatának rejtélyeiről. Egy református papot áthívott idős torontói szomszédasszonya haldokló férjéhez. A magyar tiszteletes az angol férfit már önkívületben találta. Félrebeszélt, és olyan szavakat mondott, amiket a felesége nem értett. A pap akkor azt kérdezte: Magyar a férje? - Miért? - csodálkozott az asszony. Azért, mert azt mondja: Mama, fáj a hasam. És lefordította angolra a bácsi szavait. A feleség föl se tudta fogni, egyáltalán nem is hallott Magyarországról. Azután felgöngyölítették a történetet, és kiderült, hogy a férfi már kint született. Magyar édesanyja hamar meghalt. A kisfiú egy angol anyanyelvű családhoz került, ott nevelték fel, soha nem került szóba, hogy honnan jött, ki volt. Életében semmilyen kapcsolata nem volt magyarokkal. És amikor haldoklik, akkor egyszer csak - 82 éves korában - azt mondja: Mama, fáj a hasam!

    Hampel Márta (München)
    Ha a nyelvet meg akarjuk a gyerekeinkben tartani, nem elég, hogy magyarul beszélünk velük. Nagy szükség van egy bizonyos korban arra is, hogy egyidős gyerekekkel beszélhessenek, hogy bizonyíthassák ennek a nyelvnek a létjogosultságát. Hogy ne legyen ez egy "öreg nyelv" - ahogy ők mondják. Ezért szeretném a magyar cserkészetet figyelmükbe ajánlani. Az én gyerekeim ott annyi szépet tanultak, verset, éneket, hogy talán a magyarországi gyerekek sem tudnak annyit.

    Érdekes, hogy az identitást mindig helyhez kötötten képzeljük el. "Mi vagy, kislányom, magyar vagy német?" Kata lányom ötéves korában azt válaszolta: Münchenben német kislány vagyok, Budapesten magyar. Az a jó, ha nem sarkítjuk ki nagyon a két pólust, hogy ez vagy, vagy az vagy, hanem megengedjük az értékek felvételét, mind a két kultúrából.

    Martonics Sándor (Erdély)
    Úgy érzem, hogy túlságosan metaforikusan kezdjük értelmezni a Nyelvében él a nemzet mondatot. De ha a -ben szótagot helyhatározóragként vesszük, akkor azt mondhatnám, hogy meg lehet rajzolni egy olyan térképet, amit a beszélt nyelv szerint határozunk meg. Itt a Kárpátalja, a leszakadt Erdély és a többi részek... Eddig mind olyanok szóltak hozzá - a legnagyobb tisztelettel mondom -, akik ebből a helyzetből, amit megrajzoltunk, kiléptek és az új helyen egy új nyelvvel találkoztak. Mi, akik otthon maradtunk, éljük a nyelvünket, vagy benne élünk a nyelvi közösségünkben. Miért mondom ezt el?

    90 után nagy változás történt Erdélyben, amit Székelyföldön mint lelkipásztor átéltem. Svájcból, Németországból, Hollandiából jöttek a segélyszervezetek. Segítettek. És akkor történt valami, ami számomra nagyon furcsa volt. Azok a székely emberek valahogy kommunikálni akartak, meg akarták köszönni annak a más nyelvűnek a segítségét. Mit tetszik gondolni, milyen nyelven kezdtek el beszélni? Románul. Nekik ez volt az idegen nyelv.

    Erdélyben mi mindig úgy vetítjük ki, hogy félünk, hogy feladjuk az anyanyelvünket, és félünk az asszimilációtól. Ez jogos félelem. De félni kell valami mástól is, nem jó így elszigetelődnünk Erdélyben, és ha csak a magyar nyelvben akarunk élni. Ma látjuk, hogy már nemcsak egyirányú az élet, hogy nem tudok megélni Erdélyben, kimegyek, máshol keresem a kenyeremet és megtanulok egy idegen nyelvet. Ma már sokkal hatványozottabban történik az, hogy Erdélybe jönnek be különböző nyugati cégek, Amerikából, Svájcból, Németországból és ahhoz, hogy egy magyar ember ott meg tudjon élni, abban a közösségben, rá van kényszerítve, hogy megtanuljon egy másik nyelvet. Kettőt, hármat, mert ha ő csak magyarul tud, akkor nem fog megélni, mert jön a román, aki megtanul magyarul és megtanul angolul. Ezeknek a nyugati cégeknek olyan alkalmazottaik vannak, meg olyanokat keresnek, akik több nyelvet ismernek. És a magyar ember háttérbe szorul, azt mondja, már a nyelvében nem tud megélni.

    Az én gyerekem az Egyesült Államokban tanul, de nem azért, mert így jó nekünk. A feleségemmel rádöbbentünk arra, ahhoz, hogy a gyerekünk otthon élni tudjon, hogy túléljen, vagy megmaradjon, meg kell tanulnia angolul is (románul, magyarul, németül tud). És ha hazajön majd négy nyelvvel, meg fog élni, nem lesznek anyagi gondjai, nem lesznek kommunikációs nehézségei, nem lesz kisebbségi érzése, sőt egy büszke magyar ember lesz - jó értelemben -, mert azt mondja, én több vagyok, mert négy nyelven beszélek. Így fog élni Erdélyben és kisebbségben nyelvében a nemzet.

    Kottsieper Mária (Németország)
    Az ember nem ott van otthon, ahol él, hanem ahol megértik. Az Európai Közösség az oktatási intézmények nyelvtanárai részére Németországban továbbképzéseket szervez, mert az anyanyelv mellett két idegen nyelv tudása szükséges. Először a szomszédos országok nyelvét kellene megtanulni. Magyarországgal Németország ugyan nem határos, de nagyon sok magyar nyelv iránt érdeklődő tanítványom van.

    Szudóczky Eszter (Anglia)
    1947-ben azért mentem el, hogy megtanuljak egy másik nyelvet és hazatérve talán könnyebb lesz. Sajnos lezárták a határt, leveleim mintha szélnek eresztettem volna... Erős honvágy gyötört. A legszomorúbb, hogy amikor tizenhat év után először hazajöttem, akkor gyógyultam ki belőle.

    Nehéz évek voltak, munka mellett tanulni. Úgy éreztem, angolul megtanulok, de magyarul elfelejtek. Angliában humánusak, kedvesek az emberek, nagyon türelmesek, udvariasak, nem erőszakolják a saját véleményüket a másikra, igyekeznek inkább meggyőzni. Jó angol állampolgár vagyok, de tudom, hogy nem tartozom oda. Ez nem tőlem függ. Mikor megmondom, hogy magyar vagyok, segítenek. De természetes, hogy nem akarják a magyar nyelvet tanulni, mert úgy érzik, kisebb rendű mint az a nyelv, amelyikbe ők beleszülettek.

    Vörös Éva (Debrecen)
    Két fogalom kristályosodik ki bennem: a választható tradíció és a vállalt tradíció. Az előbbire példa, hogy kinyílt a világ előttünk, és az, ami anyáink számára elképzelhetetlen volt, most lehetséges. Egy bihari faluban voltam lelkész, ahol egy tősgyökeres református családnak a lánya Krisna-hívő lett. Ezt a tradíciót választotta. Kérdés: választható-e egy teljesen más kultúra, más vallás, más gondolkodásmód? Van-e rá lehetőség? Egy másik példa: a családunk egyik tagja Amerikában él, ahol az édesapa büszke arra, hogy a kislánya már jobban tud angolul, mint magyarul. Őneki nem adatott meg, hogy gyerekkorában angolul tanuljon, s ő ezt vá-lasztotta a családja számára: új haza, új nyelv. Az ő bibliai interpretációjában az újbor az amerikai kultúra, az új tömlő az angol nyelv. Nyilvánvaló, hogy ez nagy kérdés és kihívás a mi családunk számára is. Azt gondolom, hogy amikor azt a tényt tudomásul vesszük - hogy van választható kultúra és van választható nyelv -, akkor tudatossá kell tenni azt, hogy érték a vállalt tradíció is. Hogy én elvállalom: nem tévedésből, vagy az Úristen büntetéséből születtem magyar reformátusnak. Kiléphetek erre, vándorolhatok arra, zarándokolhatok más nyelvekbe, más kultúrákba, de isteni üzenet van abban is, hogy én magyar reformátusnak születtem.

    Máthé Judit (Tiszalúc)
    A 60-as években az Egyesült Államokban dolgoztam egy kórházban. Ami feltűnt: a húszas évek magyarjai megtartották a magyar öntudatukat, még a mi nemzedékünk is, de akik nem akarták vállalni, azoknak hiába köszöntem magyarul, csak azért is angolul válaszoltak. Mindenképpen amerikásabbak akartak lenni az amerikaiaknál.

    Orosz Ildikó (Beregszász)
    A saját életemből hozok példát, ami a kárpátaljai két- vagy többnyelvűség problémáit is felvillantja. Amikor beírattak iskolába, nem értettem, hogy a tanító nénit miért nem értem. Otthon, a környezetemben senki nem beszélt más nyelven csak magyarul és úgy rádióztunk, tévéztünk is. Az osztálytársaim mind magyarul beszéltek hozzám, csak a tanító néni oroszul. Ez egy ideig sokkoló volt számomra, a későbbiekben azonban megszoktam. Akkor éreztem a hátrányát annak, hogy nem magyarul tanultam, amikor átkerültem egy magyar osztályba s rájöttem a tudás és a tanulás ízére. Végül is mi egy virtuális magyar valóságban éltünk, ami azt jelentette, hogy a tévén keresztül a magyar kultúrát szívtuk magunkba, úgy öltözködtünk, ahogy a pesti fiatalok, és ugyanazokat olvastuk, láttuk. Amikor elmentem 17-18 évesen az ungvári Állami Egyetemre, akkor ott merőben más valóság vett körül, mint amiben otthon, falun éltem. Aztán megdöbbentett, hogy az előadást ukránul tartották, és bár azt hittem, valamit tudok ukránul, mégsem értettem, mit mondanak.

    A harmadik ilyen "élményem", amikor már úgy gondoltam, tudok oroszul, tudok ukránul és idegenvezetőként (hogy magyar fiatalokkal is találkozhassam) a Szputnyik Express Utazási Irodánál tolmácsként dolgoztam Moszkvában, a metrón megszólított egy fiatalember: Hány óra van? És bár értettem, hogy mit kérdez, nem tudtam neki válaszolni.

    Tolvaj István (Nagyvárad)
    Húsz évig Temesváron éltünk, olyan közegben, amit toleranciának, az egymásra figyelésnek neveznek. Magyart is tanítottam idegen nyelvként románoknak, szerbeknek, németeknek. De tanítottam románt is vietnamiaknak meg afrikaiaknak. Tehát magamat is többnyelvűnek tekinthetem, amellett, hogy nagyrészt a magyart és románt beszélem. Mégis sokszor elgondolkodom azon, valóban többnyelvű vagyok-e. Mert ma is magyarul gondolkodom. Más kérdés, hogy már más nyelven is álmodom. Akkor tudunk igazán egy idegen nyelvet, ha azon a nyelven álmodni is tudunk. A nemzet fogalmába ugyan sok minden beletartozik, de szerintem a nyelv a legfontosabb.

    A másik fontos tényező, amire Orosz Ildikó utalt, az iskola szerepe. Ezért törekszünk arra, hogy ha már hét gyerek van egy falucskában, akkor legyen egy magyar osztály, még ha egyházi indíttatású is. Amikor dönteni kell első osztályban, hogy magyar vagy román iskolába menjen-e a gyerek, akkor az egyik fél nyilván győz, és attól kezdve már egy bizonyos sávban folytatódik az élet. Az iskolák szerepét nagyon lényegesnek tartom. Hasonlóképp azt, amiről Kovács Andor is beszélt, a közös öntudatot. Nekünk is kell hogy legyen közös magyar öntudatunk itt a Kárpát-medencében. Akárhol is vagyunk, ezt meg kell őriznünk. Nemcsak Amerikában volt szomorú tapasztalatom, hanem Erdélyben is. Demeter Jóska barátommal, egyszer elmentünk istentiszteletre egy nagyon szép magyar nevű faluba, ahol 40 református élt még akkor, közülük 28-an ott is voltak, de mikor kijöttek a templomból, bizony egymás között már románul beszéltek. Nagyon megrendített, hogy ilyen veszteségeink vannak. Mert ez már identitásvesztés. Ha a nemzet összetevőiből a nyelv kikopik, akkor a többi is lassan elmegy. Ez a nagy gondunk nekünk otthon.

    Demeter József (Erdély)
    Vetési László írt egy tanulmányt arról, hogy a szórványosodó magyar kisebbség Erdélyben hogyan vált nyelvet, de ragaszkodik a templomához. Úgy látom, hogy az kezd megvalósulni itt-ott Erdélyben, ami Amerikában már megtörtént. Úgy érzem, az egyház nem hagyhatja magára a híveit. A lelkeket meg kell tartani. Amerikában és Erdélyben is.

    Tóth Ildikó (Svédország)
    Az egyik lányom férje svéd, van két kisgyerekük, akik egyszerre tanulnak két nyelvet. Eljöttek Magyarországra, és amikor hazaértek, a kicsi négy és fél éves unokám azt mondta: a mama magyar, csak tud svédül. Fontos, hogy megtanítsuk a gyerekeket magyarul játszani is. Mert hiába beszél magyarul, ha nem tud játszani, énekelni, akkor svédül vagy más nyelven fog játszani a testvérével, a környezetével, és így bizony elég nehéz átadni neki a magyar nyelv szeretetét.

    Bálint Tiborné (Kolozsvár)
    Itt többnyire azok mondták el az élményeiket, akik emigráltak Svájcba, Amerikába, de számoltak azzal, hogy beolvadnak abba a közösségbe, ahova elmentek. Mi maradtunk Kárpátal-án, Kolozsváron, Váradon, Szabadkán, de elvették földjeinket, középületeinket, sokszor templomainkat, iskoláinkat is. De utolsó fegyverünket, a szót, a láthatatlan lobogót nem hagyjuk kicsavarni! Nálunk, ezeken a helyeken igenis nyelvében él a nemzet! Az iskola, a nyelv számunkra az egyedüli élettér.

    Gaál Enikő (Magyarország)
    Hat éve rendszeresen járok a csángókhoz, magyarul tanítani a gyerekeket. A barátainkkal megyünk, teljesen önerőből, minden támogatás nélkül - és tesszük, amit tudunk. Ott sem anyanyelvi oktatás nincsen, sem magyar nyelvű mise. Pedig ez különösen fontos lenne, mert a csángók igen vallásosak. A viseletüket már levetették, de az identitásuk római katolikus. Utolsó mentsvár a nyelv, úgy érzem. A csángókat csak külső segítéggel, támogatással lehet - a nyelven keresztül - megmenteni a nemzet számára. Már amennyire egyáltalán meg kell menteni. Mi mindenesetre igyekszünk, de hát ez igazából csak csepp a tengerben, hogy mi megyünk egy évben kétszer kis csoportokban több faluba. Ha Magyarország, az anyaországi politika nem vállalja, az intézményes nyelvoktatást, a nyelv megőrzésének, használatának a lehetőségét, akkor igazából nem jutunk előrébb. A csángóknál mindenképpen a hitében és a nyelvében él a nemzet.

    Eberhard Nabel (Berlin)
    Valóban veszteség a nyelvvesztés? Ezt a kérdést egy olyan ember meri feltenni, akinek német az anyanyelve, de a nagyszülei anyai ágon még lengyelül beszéltek, és apai ágon valószínűleg litvánul. S ezt a két nyelvet a családban elfeledték. Magyarul tanulni a József Attila Szabadegyetemen kezdtem, és amikor először Magyaror-szágra jöttem 1972-ben, akkor el tudtam mondani, hogy a gólya kedves madár. Hamar rájöttem, hogy ezt a nyelvet meg kellett tanulni, mert ha összejött a rokonság, mindenki tudott németül, mégis magyarul beszéltek, és egész estén át csak hallgattam. Később kiderült, van még egy előnye ennek a nyelvnek: együtt ültem kollegámmal a szobámban, és nem kellett telefonfülke, amikor - magyarul - beszéltem a feleségemmel. Otthon a magyar nálunk élő nyelv, és sok magyar barátunk is van.

    Kovalszki Péter (USA)
    Azt vallom attól vagyok magyar, hogy a magyar nyelvet tekintem anyanyelvemnek, az volt az első nyelv, amit megtanultam, a magyar kultúrában nőttem fel és abban is élek.

    Erdélyi szász vagyok, vagy annak születtem. Szüleim négy nyelvet beszéltek, ahogy az szokás volt: a szászt, a németet, a magyart és a románt. 1942-ben Észak-Erdélybe szöktek, onnan a háború után Székelyudvarhelyre kerültünk. Én ott egy teljes magyar világban cseperedtem fel és éltem kilenc évesba koromig. Akkor mentünk vissza Brassóba. Emlékszem, nagy vita volt a családban: szegény gyermeknek nehéz lesz a német iskolában, menjen inkább magyarba. És ezzel az én nyelvi jövőm (vagy elsődleges kötődésem) és magyarságom kérdése is eldőlt. A szakmaválasztásnál fontos volt, hogy magyar nyelven tanulhatok a marosvásárhelyi Orvostudományi Egyetemen. Természetesen Erdélyben, Romániában élvén a román nyelv itt is szükséges volt, mint mindenki másnak. Így lettem kétnyelvű, bár elég későn. Lényegében az egyetemi éveim alatt sajátítottam el úgy a román nyelvet, hogy az ún. akadémiai kétnyelvűséget használtam. 1986-ban családostul kivándoroltunk az Egyesült Államokba. Akkor már az angol nyelvet is kellett tudni, már olvastam, írtam és egy kicsit gagyogtam is. Az angolban való életem és munkám lényegében az Egyesült Államokban teljesedett ki. És azt a nyelvet is úgy használom, ahogy a másik kettőt.

    Két lányom, szintén beszél magyarul. Otthon végig magyarul társalogtunk. Egy hármas pillérre próbáltam ezt építeni: a családi nyelvi környezet, a helyi magyar közösségekbe való ellátogatás vagy részvétel (így a Magyar Baráti Közösségbe is, ahol a gyerekek hozzájuk hasonló magyar fiatalokkal is találkozhattak) és a harmadik: a hazalátogatás Erdélybe és Magyarországra. Ezen a három pilléren lehet talán megtartani a magyar életet és azt a gyerekeinknek továbbadni.

    Bizonyos mértékig a foglalkozásom is a nyelvi ügyek felé irányuló kíváncsiságot és érdeklődést eredményez. Orvos vagyok, gerontológus, aki nem kerülheti meg az öregedéssel járó nyelvi változások észlelését, és esetenként kórismézését, hiszen az öregkori elbutulásnak vagy Alzheimer-betegségnek is a korai tünetei nyelvi tünetek.

    Bacsi Lajos (Budapest-Miskolc)
    Arra gondolok, hogy azok a magyarok, akik egy másik vagy egy harmadik nyelvvel találkoznak, vagy találkozni kényszerültek az elmúlt évtizedekben vagy évszázadokban - meggyőződésem szerint -, szerencsés helyzetben vannak, mert a magyar nyelv van annyira szilárd, annyira ősi, annyira rugalmas alkatú, hogy a konfrontatív, ütköző helyzeteket kiállja. Igen sok nehéz helyzetben lévő, vagy annak hitt magyar közösség túléli a nehézségeket. Szerintem minden remény megvan erre.

    Kolczonay Katalin (Budapest)
    A világon élő embereknek a fele két- vagy többnyelvű. Ez természetes tény, és Magyaror-szágon is előbb-utóbb természetes lesz. Csak épp az a kérdés, hogy ezeket milyen szinten és mire használjuk s főleg: mennyire szabadon?

    Ehhez kapcsolódó érdekes írás Kosztolányi Dezső Nyelv és lélek című kötetéből:
    Ha más nyelven beszélek, mindig kicsit elfogódott leszek, de bátrabb, egyenesebb. Meg vagyok fosztva attól, hogy a szók közötti csönddel, az ezredik árnyalattal hassak. Mégis bizonyos szabadságot ad ez. Általában azt tapasztaltam, hogy a kellemes dolgokat anyanyelvemen tudom inkább közölni, de a kellemetlen dolgok - fölmondani egy régi hű alkalmazottnak, vitatkozni egy szerződés kétes pontjairól, gorombáskodni a pincérrel, szemébe vágni valakinek a nyers és kínos igazságot - könnyebben mennek más nyelven. Szerelmet vallani az anyanyelvemen óhajtok, de szakítani idegen nyelven. Verset írni magyarul, de kritikát lehetőleg portugálul. (Pesti Hírlap, 1927. március 20.)

    Kovalszki Péter (Detroit)
    Mindhárom nyelvet nagyjából mindenre használom most is. Szakmai téren az angol a domináns érthető módon, mert angol nyelvterületen praktizálok. Ami kimondottan magyar nyelven történik, az a költészet élvezete. Nagyon szeretem a verseket olvasni és hallgatni is. Szépprózát és értekező prózát sokat olvasok angolul, de a verseket magyarul tudom csak élvezni.

    Orosz Ildikó (Beregszász)
    Azt gondolom, hogy az anyanyelv - vagy az első nyelv, amit megtanulunk - elsősorban a gondolkodás eszköze, amin keresztül megtapasztaltuk a világot. És ez olyan természetes folyamat, amit nem is érzékelünk, vagy legalábbis nem tudunk megmagyarázni, hisz beleszülettünk valamibe. A második nyelv mindig megpróbálja utolérni ezt az elsőt, és ahhoz, hogy elsajátítsuk, emocionálisan erőfeszítéseket kell tennünk, és valószínűleg soha nem fog olyan szintre érni, mint az a nyelv, amin gondolkodtunk, tanultunk, s ami természetesen beleépült a mi lényünkbe. Bár ehhez a környezet is hozzájárul, az az attitűd, amivel a nyelvet megtanultam vagy elsajátítottam. Ha ez egy erőszakolt, kívülről jövő dolog, akkor még jobban érződik ez a kontraszt, például azon, hogy anyanyelvemen a szépet mondom, a másik nyelven esetleg a csúnyát. Kárpátaljai tapasztalás a szórvány vidéken, ahol a magyar elnyomott nyelv - tehát már csak az egyház udvarán és a templomon belül lehet használni - , az Isten nyelve. De ha kilép az ember az utcára, akkor már esetleg ukrán nyelven fog beszélni. És ha káromkodik - megfigyeltük, tapasztaltuk, felmértük -, soha nem káromkodik magyarul, ámde ukránul kiesik a száján. Nekik ugyanis nem engedték meg, hogy magyar iskolájuk legyen, és úgy érezték, hogy ez a másik nyelv számukra az idegen nyelv, valamiképp az elnyomás nyelve is. Azt gondolom, hogy amit itt Kosztolányi leírt, valós és természetes dolog.

    Bacsi Lajos (Budapest-Miskolc)
    Kosztolányi megfogalmazása minderről nagyon szép, de egy kicsit leszűkítő, nem meríti ki az anyanyelv és más nyelvek közötti viszonyt. Mindenképpen úgy kell megítélnünk az anyanyelvet, mint egy elsőrendűen fontos tényezőt. Ha összehasonlítjuk az anyanyelvhasználatot és a majdnem hasonló szintű átvett idegen nyelv használatát, akkor azt mondhatjuk, hogy az anyanyelvnek a teljes kulturális hagyománya, a szókincse, az egész érzületvilága, amit hordoz, messzemenően fontosabb és több, mint minden más átvétel.

    Kolczonay Katalin (Budapest)
    A világ afelé megy, hogy többnyelvű legyen, s ez nem rossz dolog. De úgy érzem, a többnyelvűség nem egyszerűen csak gazdagodást jelent. Vannak ennek veszélyei is. Megfigyeltem a családomban ezt a folyamatot. A férjem szülei kisázsiai görögök voltak. A kisázsiai háborúk idején űzték el őket Törökországból. Akkor, 1922-ben - lakosságcsere keretében - másfélmillió ember került át Görögországba (már aki életben maradt). Aztán jött a II. világháború és nyomában a polgárháború, ezután az újabb menekülés. Még csak nem is emigránsok lettek, hanem hontalanok. A magyarországiak hosszú ideig nagyon zárt, sokféle nyelvjárást is elegyítő, nyelvi közösségben éltek. Harminc év múltán aztán megnyílt a lehetőség, hogy visszatelepüljenek. Ám a valóságismeretük, a nyelvhasználatuk hihetetlenül szegényes volt, a szókincsük is. Azt tapasztaltam, hogy igazán jól se magyarul, se görögül nem tudtak. Erre Sütő András talált egy szót: nyelvkárosultak. S ez, szerintem, valóságos veszély a világban. Mert lehet akár kétszáz szóval is létezni és beszélni, de talán jó lenne, ha kevesebb nyelvkárosult ember lenne a világban. Bár ki tudja? A hatalmi rendszerek pillanatnyi érdekei épp azt diktálják, hogy ne legyen túl sok - a nyelvében is bizton élő - öntudatos ember és közösség.

    Kovalszki Péter (Detroit)
    Nem gondolom, hogy nagy politikai tétje lenne a két- vagy többnyelvűségnek. Ez nyilvánvalóan olyan demográfiai változásoknak a következménye, amelyek most zajlanak, és valamikor esetleg oda vezetnek, hogy 2055-ben az angolul és a spanyolul beszélők aránya körülbelül egyforma lesz. Ez nyelvi, sőt egyéb etnikai fenyegetettség érzetét kelti az angolul beszélőkben. Ennek számos politikai, gazdasági, jogi, emberjogi, polgárjogi és egyéb vonatkozása van. Létrehoztak egy mozgalmat, amit úgy hívnak, hogy English Only (csak angolul), ami egy nyelvi intoleranciának és kizárólagosságnak a megnyilvánulása. Nem szebb, mint a szlovák nyelvtörvény, vagy más ilyen diszkriminatív nyelvtörvények, amelyek élő kisebbségek ellen készülnek, nem pedig nemesb nyelvvédelem érdekében. Szerintem, nem kell túltörvénykezni a nyelvhasználatot.

    A nyelvkárosultság kapcsán két rossz nyelvről van szó. Ezt lényegében félnyelvűségnek nevezzük. És aki két nyelvet beszél rosszul, az esetleg kétszeresen félnyelvű... Abban egyetértünk az előttem felszólalókkal, hogy a többnyelvűség és a kétnyelvűség az egy szükséges állapot - , de a probléma az, hogy ennek elérésében és megközelítésében merülnek fel az első kérdések. Ugyanis, mint ahogy Amerikában, Európában is politikai kérdésként kezelik a kétnyelvűséget. Különösen ott, ahol a 21. század elején akar kialakulni egy nemzetállam, és a nacionalizmus új válfajaként jelentkezik, azaz a többség és az állam azt akarja, hogy azért legyen valaki kétnyelvű, hogy ezen az államon belül ő nagyon jó állampolgár legyen. Ha módszertanilag közelítenénk meg a kérdést, akkor azt mondanám, hogy azért kellene kétnyelvűvé válnia, hogy egyszerre két kultúrában legyen otthon, ehhez viszont az kell - és hogy meg tudja értetni magát, de a lényeg nem ez, - hogy olyan ember legyen, aki minél többet tud produkálni. Ennek egyik eszköze az, hogy ő kétnyelvűvé válik. De az alap, ahonnét elindul, a tudás csak az egyik nyelven szerezhető meg mélyen. Hiszen a félnyelvűségnek is pont ez a gondja, hogy míg a tárgyi dolgokat meg tudja jegyezni, a bonyolultabb fogalmakat, összefüggéseket, problémákat, ha az egyik nyelven nem tisztázza magában, és nem tudja elsajátítani, akkor a másik nyelven soha nem fogja megérteni. S ha nem fogja megérteni, akkor ez bármilyen keze alól kikerülő szellemi vagy tárgyi produktumra is rányomhatja a bélyegét. Azt gondolom, hogy a kétnyelvűség szükséges állapot, viszont a kétnyelvűség elérésének a megközelítési módjait nem úgy kezeli a világ - sem itt, sem más részeken - ahogy azt kezelni kellene. Politikai kérdést csinálnak belőle, ahelyett, hogy módszertani kérdésként közelítenénk meg a problémát.

    A bilingvizmus negatív mítoszának egyik sarkalatos tétele feltételezi, hogy a kétnyelvűség - főleg, ha a gyermek két nyelven tanul - identitászavart eredményez. Ezt a vizsgálatok nem erősítették meg, ez az English Only-nak az egyik tétele, hogy azért sem szabad azt a spanyol származású gyereket spanyolul is tanítani, mert az identitásában károsodik.

    Orosz Ildikó (Beregszász)
    Tapasztalataimat olyan környezetben szereztem, ahol az egyik nyelvet külső erő hatására kellett tanulni. Azt láttam, hogy azok voltak igazán sikeresek, azok teljesítettek, akik az anyanyelvükön szerezték meg a tudást, és azt a plusz energiát, amit a kétnyelvűség elérésébe be kellett fektetni, nem spórolták meg, de a tudásukat magyar nyelven alapozták meg. Amit nekem idegen nyelven adtak, az csak arról szólt, hogy bebifláztam valamit, gyorsan le kellett vizs-gáznom, másnap már el is felejtettem. Nem volt egy tudatos, egymásra épülő tanulási mód. Azt hiszem, hogy nincsen köztünk komoly vita, csak az a kérdés, hogy módszertanilag ezt hogyan látjuk. Azt akarjuk-e, hogy egy spanyol gyerek mindenáron csak angolul tanuljon, vagy azt akarjuk, hogy tudjon valamit, s emellett tanulja meg mondjuk az angol nyelvet is, amin azután a saját gondolatait tudja közvetíteni.

    Bacsi Lajos (Budapest-Miskolc)
    Itt nem is a nyelvről, hanem a tanítás mikéntjéről és politikai töltetéről, céljairól beszélünk. És az a nyelvhasználat, amikor az egyik nyelv teljesen alárendelt szerepet játszik - ez esetben mondjuk akár a szórványban, akár a kisebbségben élők nyelve -, tehát nem egyenrangú, esetleg nyilvánosan politikailag is elnyomott vagy akadályoztatott, az nem bilingvizmus.
 
    Kovalszki Péter (Detroit)
    Az azonosan gyengén beszélt két nyelv természetesen egyfajta nyelvi károsultsághoz vezet, mert mind a szókincset, mind a nyelvi szinteket illetően valóban személyiségkárosodást jelenthet a minimalizált nyelvhasználat. A megoldást abban látom, hogy el kell mozdulni az egyik nyelv irányába, azt megszilárdítani - még akkor is, ha esetleg módszertanilag vagy politikailag nem tetszik az adott elmozdulás egyfajta nyelv irányába.

    Amikor a módszertan és a politikai viszonyok vonatkozásában vizsgáljuk a kérdést, azt hi-szem, valóban célszerű szétválasztani a két dolgot. Egyrészt a neurolingvisztika egész kérdésköre egy kicsit más itt, amikor Európa-szerte szinte tűzfészkeket jelentenek a kétnyelvűségi kérdések. Visszatérve a politikai vonatkozásra, egy extrém eset: a dél-tiroli németséget szinte kiirtották csak azért, mert Dél-Olaszországból - adott politikai kedvező korszakban - föltelepültek az ambiciózus vállalkozók, és kitalálták azt, hogy aki nem tanul meg olaszul, annak "egy talpalatnyi földet sem engedünk". Csak ennyit a politikai vonatkozásokról, ami érzékelhető a brit szigeteken is, s a vallon-flamand vita is ékes példázata ennek. Természetesen vannak békésebb megnyilvánulásai is, de mindenképpen foglalkozni kell a kétnyelvűség kérdéskörével.

    Bacsi Lajos (Budapest-Miskolc)
    Van egy történeti vonatkozása is a kérdésnek, mégpedig a nemzeti nyelvtanirodalmak ki-alakulása, és az, amit Bogárdi Szabó István tegnap a gyönyörű előadásában is megemlített: a nyelvek megtérése. Ez a 16. században éppen a reformáció idején következett be. Engem megragadott ez a megfogalmazás, és a kérdést nagyon izgalmasnak tartom. A másik észrevétel - amit Orosz Ildikó is megemlített -, a kérdésnek jelenkori vonatkozása az aktuális európai vagy világpolitikai viszonyok függvényében. És még egy lényeges gondolat ehhez: amiképpen a nemzet valamilyen formában determinálódik a nyelv által - vagy a nyelv meghatározza mélységesen a nemzetet -, ugyanúgy természetesen a nemzetnek a története, élete és egész államszervezése és léte óhatatlanul kihat a nyelv alakulására és egész fejlődéstörténetére.